TÖRTÉNELMÜNK
ŐSTÖRTÉNET
A Gelej határában lévő földek az őstörténet valamennyi jelentősebb korszakának emlékeit őrzik. 1994-ben az M3-as autópálya nyomvonalán végzett ásatás során dr. Lovász Emese és Koós Judit neolit település nyomait tárták fel, de neolit-kori cseréptöredékek kerültek elő a Halastó és a Pincehát környékéről is.
A Kanális-dűlőben, valamint a Füzesháton végzett ásatás és leletmentés során rézkori leletek kerültek napvilágra. A Dél-Borsodban előkerült rézkori temetők nagy száma arra enged következtetni, hogy a térség sűrűn lakott terület volt, illetve a kislétszámú közösségek telepei viszonylag sűrűn helyezkedtek el.
A megyében feltárt bronzkori kerámiaanyag legszebb darabjai a Kanális-dűlőben, több szakaszban végzett ásatás során kerültek napvilágra (1963-ban, majd 1966–1968 között). A feltárt temető 280 sírjából 150 középső bronzkori (későfüzesabonyi kultúra, kb. Kr. e. XV. sz.), 130 pedig a késő bronzkor (későpilinyi és Gáva kultúra, kb. Kr. e. XII. sz.) időszakából való. A középső bronzkor emberei csontvázas rítus szerint temetkeztek, a halottakat zsugorított, oldalfekvő helyzetben, általában két-három edénymelléklettel temették el. A bögrék, korsók javarészt a fej, az állkapocs, illetve a lábfej mellől kerültek elő. A bronztárgyakra minden esetben a viseletnek megfelelő helyen találtak rá, így pl. a tűk a vállnál, a hajkarikák pedig a koponya alatt hevertek. Érdekes temetkezési rítusokat is sikerült feltárni: egyes sírokból csak a koponya került elő, másokból pedig éppen a koponya hiányzott. A füzesabonyi kultúra népessége nagyrészt az egész jelenlegi Észak-Magyarország területét uralta. Településeik leggyakrabban többrétegűek, s szinte egészében „fedik″ a korábbi – hatvani – kultúra telepeit. Lakóházaik cölöpszerkezetű, vertfalú, döngölt agyagpadlójú építmények voltak, és ezekből gyakran díszített falú tűzhelyek kerültek elő. A lakóházak egy- vagy többosztatúak, különböző nagyságúak (20–60 négyzetméter). A középső bronzkori sírok felett, 20–40 cm-es mélységben 130 késő bronzkori, halomsíros kultúrához tartozó urnás temetkezést tártak fel. A 8–10 cm mély sírok földjére csak ritkábban szórtak hamvakat, legtöbb esetben az urnában helyezték el a maradványokat, azt pedig tállal borították le. A hamvakra, vagy az urna mellé 2–3 bögrét vagy csészét tettek.
Bronzkori korsók a füzesabonyi kultúrából, Gelejről
A pilinyi kultúra népességének megélhetését a földművelés, az állattenyésztés, és jelentős fémipara biztosította. Ekkor alakul ki a bronztárgyak tömegtermelése; termelőeszközöket és fegyvereket kezdenek készíteni. A népvándorlás korából a község környékén több helyen is jazig-szarmata-kori gyöngyök, cserepek, edények kerültek elő, sőt, egy gazdag nő sírjában ezüst karpereceket, pasztabetétes, szemüveg alakú csüngőket, illetve egy római auxiliáris öv tartozékait is sikerült feltárni. 1941-ben a Kanális-dűlőben került elő népvándorlás kori gabonaverem. 2005 májusában B. dr. Hellebrandt Magdolna vezetésével történt meg a falu déli határában fekvő, nagyrészt elpusztult Sinka-halom, ma homokbányaként használt terület feltárása. A megmaradt földnyelven öt római császárkori sír, illetve további négy objektum (üres gödör és települési maradvány) volt. Az egyetlen bolygatatlan sírban, mely a bánya ÉNy-i részén került feltárásra, egy férfi lett eltemetve vas mellékletekkel, és egy több mint fél méter hosszú vas karddal (a sír tájolása kis eltéréssel É–D-i volt). A bánya DK-i részén két kelta épületet – a bányászat során meg nem bolygatott részét – sikerült feltárni. Erről a részről több, a korra jellemző, korongolt, duzzadt peremű grafitos kerámiatöredék, illetve egy vas fibula került elő. 1993-ban az M3-as autópálya (Halastó É-i sarka) nyomvonalán végzett terepbejáráson dr. Lovász Emese Árpád-kori leleteket gyűjtött be, a leletmentő ásatás során pedig hosszan elnyúló, császárkori telepet, valamint a Csörsz-árok egy szakaszát kutatta meg.
Az ős- és ókor emberei nem véletlenül ezen a területen hozták létre településeiket; vizet a (mainál jóval jelentősebb vízhozamú) Csincse patakból nyerhettek, és – bár sík vidékről van szó – a mocsaras, vizenyős területen több olyan magasabban fekvő területet is találhattak, ahol biztonságosan letelepedhettek. (A Pólya-hát például kiválóan alkalmas volt arra, hogy a település környezetét állandóan szemmel tartsák, és belvíz esetén is könnyebben meg tudták szervezni védelmüket.) Belényi Gábor egykori geleji tanító jegyzi a Gelej monográfiája című kéziratában, hogy Gelej területén vezethetett át az a jelentős római út, amely Erdélyt kötötte össze Pannóniával; szerinte ennek is köszönhető, hogy a térség ilyen sűrűn lakott volt.
A Sinka-halom feltárásakor előkerült bolygatott sír 2005-ben
A KÖZSÉG TÖRTÉNETE
Gelej Északkelet-Magyarországon, Borsod-Abaúj-Zemplén megye déli részén, a Tiszától északra, a Bükk lábáig terjedő síkságon helyezkedik el, 100 méteres tengerszint feletti magasságban. A település meghatározó környezeti jellemzője a száraz, szikes puszta. Szántóföldjei kötött, helyenként szikes talajúak. Növény- és állatvilágában is sok hasonlóságot mutat a Hortobágyéval. Az éves csapadékmennyiség nem haladja meg a 600 millimétert. A községet észak-déli irányban a Csincse patak szeli ketté, amely még az 1960-as, -70-es években is igen jelentős vízhozammal rendelkezett, a középkorban pedig mocsaras volta miatt híd nélkül át sem lehetett rajta kelni. Kniezsa István a patak elnevezését is a dzsinzsa – dzsindzsa – csincsa népi jellegű szóból eredezteti, amely mocsaras, vizenyős helyet jelent. Az 1960-as évek végén a patakra megépült árvízvédelmi víztározó tó létesítéséig nagyobb esőzések, vagy jelentősebb téli csapadék hirtelen megolvadása esetén gyakran öntötte el árvíz a mélyebben fekvő területeket.
Gelej nevének kialakulása mind a mai napig nem tisztázott; a neves történész, Borovszky Samu az ószláv golí (ág, gally) szóból eredezteti, egy másik feltevés szerint pedig a szó végén szereplő birtokos képző személy nevére (Gele vagy az ugyancsak szláv Golej személynévre) utal. A gelejiek által 1864-ben kiadott „Feleletek Gelej községről…″ című adatközléséből kiderül, hogy az itt élők szerint a község a nevét a gella (juhbőr, kacagány) „ős hun szótól nyerte″. Állításukat azzal igazolják, hogy az itteni terjedelmes pusztákon pásztorkodó
„gulyások, csikósok, juhászok eleintén mind ilynemű ruházatban jártanak”.
A Pesty-féle gyűjteményben a mezőcsátiak is azt mondták (ugyancsak 1864-ben), hogy Gelej juhász településként jött létre. Tény: lakói egészen az újabb korig hordták a varrás nélküli juhbőrt.
A középkori falu első okleveles említése 1323-ból való (Barátnyárád határjárásában szerepel Geley-ként), bár Borovszky 1261-ből is talált feljegyzést a községre vonatkozólag. Papja 1334-ben még csak két garas pápai tizedet fizetett, ez alapján feltételezhető, hogy a település kicsi. Birtokosa a XIV. században a Geley család, az Örösúr nemzetség, illetve ennek Geszty ága. Ebben a században (a birtokosztódás miatt) a falu Kis- és Nagygelejre tagozódik, ekkor a Farmosi és Nyilas családok rendelkeznek itt földekkel (utóbbi birtokrészét elzálogosítja a szakácsi Tokosoknak.)
1514-ben Homokszentivány-i Keresztes András mezei kapitányt iktatják be újra a Kis-és Nagygelej possessiókba, kivéve Nagygelej negyedrészét, amely Geszty Ferenc tulajdona (a terület már korábban is a Keresztes család birtoka volt; a megerősítés azért vált szükségessé, mert Keresztes András többször is „kitüntette magát a háborúkban, de különösen legutóbb, a hűtlen parasztok ellen folytatott hadi vállalkozásokban″.) Bár a portális összeírás nem ezt mutatja (1549-ben még nyolc nemesi portát találunk, 1564-ben azonban már csak ötöt), a dézsmajegyzék alapján azt lehet megállapítani, hogy Gelej a XVI. század közepén jelentős község (a lakosság 48,5%-a jómódú, 36,4%-a pedig féltelkes jobbágy). E század végén tűnnek fel a birtokosok között a Forgács-, a Wértes-, a Farkas-, a Szentmarjai-, valamint a Lónyai-, a Mósa-, az Wza-, és a Homonnai családok. 1577-ben megalakul a református egyház, s a lakosság nagy része áttér az új vallásra.
Gelej az első katonai felmérés térképén, 1784-ben
1596. október 26-án a szomszédos Mezőkeresztesen győztek a törökök, melynek következtében Dél-Borsod pusztává vált; 38 település a földdel lett egyenlővé, egyes falvak pedig véglegesen eltűntek. (Az imént említett évben esett fogságba a község híres szülötte, a hétéves Geleji Katona István is, akit édesanyja váltott ki Szolnokon, s akiből később erdélyi püspök lett.) A korábban is hódoltsági területhez tartozó Gelej lakatlanná vált, egészen 1730-ig. Az ekkor már Felső- és Alsó-Gelejként emlegetett birtok csak puszta. Két folyamatot figyelhetünk meg ebben az időben; a pusztává lett birtokok tulajdonosai egyrészt igyekeztek megszabadulni földjeiktől, másrészt pedig nem győztek tiltakozni az elpusztult falu határát „élők″ ellen. A mezőkeresztesi csata után a lakosság kisebb része Mezőcsátra, nagyobb része pedig Mezőnagymihályra menekült (1620 táján már lakják) és ott telepedett le.
A geleji puszta birtokosai 1723-ban a Herman, a Vincze, a Petra, az Ináncsi, a Pap, majd három évvel később az 1730-as években itt letelepedő családok többsége. 1735-ben a szepesi kamara el akarta adni a geleji pusztát, mely vélekedése szerint a koronára szállt. Borsi Mihály leányai, Borsi Anna és Katalin 2000 Rénes forintot ígértek a birtokért, a zálogbirtokosok azonban már előre nádori donációt szereztek ősi, kuriális birtokukba, s így a Petra, Vincze, Papp, Pásztor, Bársony, Forrai, Lipcsei, Makai, Menyhárt, Szomódi, Melléte (Millétei), Kiss, Hermány (Herman), Kovács, Kékedi és Sinka családok lettek a község birtokosai. A birtokosok nem sokkal a visszatelepedés után megszervezték önkormányzatukat, az első lelkipásztor, Varsányi József vezetésével pedig önálló anyaegyházat, s az egyház által fenntartott iskolát alapítottak. A feudalizmus végi időszakban, vagyis a XVIII. század végén a lakosság közel 80%-a kisnemes volt (ez egyedülálló Borsod megyében), akik egyetlen földesúr alá sem tartoztak (kuriális község); Gelej tehát komoly önkormányzattal rendelkezett.
Az egyik kuriális kisnemes, Sinka György nemesi adománylevele 1610-ből
A lakosság a középkor óta javarészt mezőgazdasággal foglalkozott. A XVI. században jelentős mennyiségű őszi és tavaszi gabonát, valamint rozst, zabot és árpát termesztettek, de viszonylag nagyszámú a birtokokon fellelhető kasok száma is. 1889-ben az 5581 kat. hold összterületből 2821 kat. hold szántóföldön és 2142 kat. hold réten és legelőn gazdálkodtak, előbbin rozst, búzát és árpát termesztettek, utóbbi pedig a juhászat számára biztosított teret, főleg a falu déli területeibe benyúló Kis-hortobágyi részen. Állatállományát tekintve a legnagyobb mennyiségben juhot találunk; az 1930-as években ennek száma 1500 és 2400 darab között ingadozott. Szarvasmarha-állománya 600 darab volt, lovainak száma pedig 200 körül mozgott. 1938-ban 138 mangalicasertés, és elhanyagolható mennyiségű kecske volt a faluban. Iparára legjellemzőbb a szűcsmesterség, amely az első világháborúig páratlanul virágzott. Ezt követően is sokan foglalkoztak vele, de az igazán híres geleji bundát már nem készítették, inkább csak kisebb ruhadarabokat. A faluban természetesen megtalálhatóak voltak a kovácsok, a kerékgyártók, csizmadiák, suszterek is.
Életkörülményeikre – az étkezést tekintve – a jólét jellemző. Minden nap asztalra került a fehér kenyér, a kalács, a zsíros-krumplis pogácsa, a perec, ünnepnapokon pedig – illetve vasárnaponként – a kappan – és kacsaleves. Meghatározó ételeik a különféle tejtermékek, a tej, a sajt, a gomolya, a juhtúró. Belényi Gábor egykori tanító írja, hogy
„a lisztnemű, tejnemű és húsneműek feldolgozásában páratlanok”
a geleji asszonyok. Ruházatukat gazdasági helyzetük határozta meg; a középparasztok gyolcs bőgatyát, télen birkabundát, ünnepnapokon pedig fehér hímzett bundát hordtak. Az asszonyok eleinte hímzett kisbundát, később pedig bekecset viseltek. Hagyományos, háromosztatú (szoba, konyha, kamra) házaik javarészt nádfedelesek voltak, eleinte kivétel nélkül vályogból építkeztek. Az egykor Gelejen is nagyobb számban fellelhető tüzelős istállóknak többek között a társas életben volt fontos szerepük. Az ólban meggyújtott szalmatűz melege és fénye mellett összegyűlt a család és szomszédság, illetve azok bizalmasai, és a nyolcórás harangszóig beszélgettek a falu és az ország dolgairól, aktuális pletykákról, mellette pedig kártyáztak.
Geleji ház és porta az 1930-as években
A község népességi adatainak nyomán megállapítható, hogy a legnagyobb lélekszámmal az 1820-as, -30-as években rendelkezett, ekkor közel 1800 fő élt Gelejen. 1825-ig többen születtek, mint ahányan meghaltak. 1825 és 1885 között ez az arány kiegyenlítődik, majd a XIX. század végétől jelentős csökkenés következik be mindkét esemény számában. A demográfiai csúcs után, a XIX. század közepére másfélezer főnél kevesebbre csökkent a lélekszám, és egészen az 1940-es évek közepéig 1300 körüli számon stagnált.
A mai napig él az a feltevés az itteniek körében, hogy Gelejen egészen az 1940-es évekig csak reformátusok éltek. Ezt a feltételezést megcáfolja az a tény, hogy bő egy évtizeddel a visszatelepedés után (1746-ban) a 40 fő protestáns mellett 6 római katolikust is találunk. 1851-ben az 1316 református vallású lakos mellett 46 római-katolikus, és 71 zsidó vallású személy élt, az 1930-as években pedig már 224 római katolikus lakosa volt a községnek. Az utóbbi két felekezethez tartozók valóban kisebbséget alkottak a reformátussághoz képest, de tisztán protestáns településről akkor sem beszélhetünk. A római-katolikusok egyébként Keresztes-Püspökihez tartoztak, zsidó zsinagóga pedig helyben volt.
